Komáromi autótesztelő: Range Rover Evoque TD4 Pure: Dögös luxus, sárdagasztásra…

„Ha létezik olyan, hogy meglátni és megszeretni egy autót, akkor a Range Rover Evoque ilyen. Ha benne ülsz,  egyszeriben több barátod, ismerősöd lesz, és olyanok is leszólítanak, akik normál esetben csak elmennének melletted. Olyan ez, mintha Angelina Jolie-val mennénk el moziba.”

Nos, nem tudom, hogy origós kollégám volt-e moziban Angelina Jolie-val; én nem, de bevallottan megérintett az érzés, amely őt ilyen hasonlatokra ihlette. Egy hétig tartott; ennyi ideig tesztelhettem ugyanis a patinás angol gyár legújabb modelljét. Tény, hogy alapszereltségben és a leggyengébb motorral – de mit számít ez egy ILYEN kinézetű autónál…?

Alaktan

A „nagy” Range Rover kisöccse hivatalos besorolás szerint kompakt luxus crossover, háromajtós verzióban cross-kupé; a miénk az előbbi volt. Negyvenhárom centivel rövidebb és közel 19-cel alacsonyabb a nagytestvérnél, de messze-messze nem ez, ami ELSŐSORBAN megkülönbözteti tőle. Hanem a forma. A szinte vonalzóval meghúzott, összetartó élek, az eszméletlenül magas övvonal, a résnyi szélességű oldalablakok és hátsó szélvédő, az utóbbi felett trónoló hatalmas légterelő. Lejjebb pedig a brutálisan domborodó sárhányók (az elülsők még a motorháztetőn is folytatódnak!), a belőlük kifutó, fél méter hosszú kopoltyúk, legalul pedig – hogy tudjuk, mégsem kupéval van dolgunk – a (feláras) 18 hüvelykes tárcsákra húzott 235 mm széles abroncsok.  És akkor még nem beszéltünk a fantasztikus formájú fényszórókról és ködlámpákról, a kettős színkombinációjú elülső-hátsó védőlemezekről, vagy a „Range Rover Evoque” grafikájú fényt földre vetítő hatalmas tükrökről… Mindezek együttesen vitathatatlanul a legizgalmasabb, de sokak szerint egyben a legszebb szabadidő-autóvá avatják a kis Range Rovert. A „kicsiség” itt persze relatív fogalom, mert bár az autó hossza nem éri el a 4,4 métert, mégis egy páncélozott csapatszállító jármű benyomását kelti. Hűtőmaszkján és farán a legendás gyár immár fekete-fehér emblémájával…

Belvilág

Muszáj még egy passzust idéznem magyarországi kollégámtól: „Az utastér hangulatára a legjobb szó a luxus. De nem az a fajta, amely szinte irracionálisan távolságtartó, hanem inkább az, amely az anyag és formavilág legtermészetesebb eleganciájával öleli keblére érzékszerveinket.” Ha költő ír ilyet, az rutinszöveg, de ha egy zsurnaliszta, amögött csakis a legmagasabb fokú elragadtatás állhat.  Nos, az Evoque enteriőrje tényleg lenyűgözi az embert, mégpedig vizuálisan és műszakilag egyaránt.  A szálcsiszolt alumíniumlécek között lefutó középkonzol például egy műremek, a rajta található kezelőszervek hihetetlenül elegánsak, esztétikusak és áttekinthetőek. Ugyanilyen keretet kapott a 8 hüvelykes, érintőképernyős kijelző is, amely egyben a tolatókamera képét is megjeleníti. A tempomat aktiválásakor pedig középütt, a körműszerek között – lásd a megfelelő ábrát – megjelenik egy színes grafikon, amely jelzi, hogy a választott sebességnél kilométerenként hány gramm szén-dioxidot eregetünk a levegőbe… A hatalmas volánt nemcsak fogni, hanem nézni is élvezet, az elöl-hátul kényelmes (de itt feláras) bőrülések felületeit mutatós varratok tagolják. Ami pedig a műszaki tartalmat illeti, tényleg csak a legértékesebb holmik férnek a felsorolásba, még ha többségük opciós is: elülső-hátsó parkolószenzorok, 10 hangszórós, mélynyomós, 380 wattos Meridian hifi, külön iPod- és USB-csatlakozóval, fűthető elülső ülések, ablakmosók és volán. S ha ennyi szép és jó után mégis okvetlenül csomót keresnénk a kákán, legfeljebb annyit mondhatnánk, hogy az automata ablaktörlő kissé kiszámíthatatlanul működik, vagy hogy a volánon túl közel zsúfolták egymáshoz az állomásléptető, a hangerőszabályozó és a módválasztó gombjait, így néha összekeverhetők…

Page 1 of 2 | Next page